A Szólíts a neveden nem az a film, amit egyszer megnézünk, majd magunk mögött hagyunk. Vannak benne pillanatok, amelyek valahogy ott maradnak velünk. Nem harsányak, nem látványosak — mégis újra és újra visszatérnek. Egy tekintet. Egy félmondat. Egy csend, amely többet mond bárminél.
Időről időre ugyanazok a jelenetek jutnak eszünkbe. Előkerülnek beszélgetésekben, idézetekként élnek tovább, vagy csak úgy, minden különösebb ok nélkül. Nem azért, mert ezek lennének a film „nagy” pillanatai, hanem mert bennük sűrűsödik mindaz, ami miatt ez a történet ennyire közel kerül hozzánk.
Ez az írás nem magyarázni akar, és nem rangsorol. Inkább megáll három ilyen jelenetnél. Olyanoknál, amelyekhez sokan visszatérünk — mert valami lényegit őriznek abból, amit a Szólíts a neveden jelent számunkra, és abból, ahogyan bennünk tovább él.
A vallomás
Talán nincs még egy jelenet, amely ilyen világosan ragadná meg a film ködös, álomszerű atmoszféráját, mint az a hosszú beállítás, amely Eliót követi, amint a pandinói első világháborús emlékmű körül sétál, és végül szavakba önti Oliver iránti érzéseit.
Ezt az egy felvételes jelenetet a filmkészítés mesteri rendezői munkájaként kellett volna – ha nem, hát kell – beírni a filmművészet évkönyvébe. Laikus nyelven szólva, ez egy vallomás volt. Egy vallomás, amely furcsán természetesen épült fel, és amelyből mi nézők egy másodpercet sem hagytunk ki.
„A könyv annyira őszinte, annyira megvalósult és jól megírt” – mondta Chalamet – „és úgy éreztem, hogy ez az egy jelenet lesz a barométere annak, hogy sikerül-e vagy sem”.
Kiderült, hogy Guadagnino küzdött azzal, hogy miként rendezze meg ezt a jelenetet, mert a könyvben annyira jól és kifejezően volt megírva. Hammer azonban azt javasolta, hogy a jelenetet egyetlen hosszú beállításban vegyék fel, és mindhárman egyetértettek abban, hogy a pillanat így sokkal őszintébbnek tűnt:
„A forgatás napján Luca Guadagnino nem igazán tudta, hogyan akarja forgatni, és valójában Armie Hammer volt az, akinek az az ötlete támadt, hogy hosszú beállításban és totálban forgassuk le a jelenetet. Ez elvette az egész görcsös hollywoodi érzést. Ha elnémítod a filmet, nem látszik, hogy valaki azt mondja a másiknak, szerelmes belé.” – T. Chalamet
Az egyik kritikus úgy érvelt, hogy ezzel azt akarták erősíteni, hogy a főszereplők ne szakadjanak ki az érzelmeikből. Talán így akarta a rendező hangsúlyozni, hogy milyen küzdelmekkel kell szembenéznie az embernek, amikor bevallja valakinek az érzéseit, amikor elmondja az igazat, és eközben valami újat tanul önmagáról.
Amikor Elio azt mondja:
Mert szerintem tudnod kéne..
Ez válasz Oliver kérdésére, valójában mégis saját magának teszi fel ezt a kérdést.
Mert szerettem volna, hogy tudd?
Mintha különböző válaszokat próbálna ki egy kérdésre.
– … Mert szerettem volna, hogy tudd….
Először olyan halkan mondja, hogy csak ő maga hallhatja, mintha végre rájött volna a valódi válaszra; másodszor magabiztosabban és határozottabban; harmadszor mint egy varázslat. Minden egyes ismétléssel Elio egyre inkább megengedi magának, hogy érezze annak súlyát, amit kimond. Timothée Chalamet hangjának finom elmozdulásai miatt a pillanat jóval a szavak elhangzása után is visszhangzik.
Az utolsó közös kirándulás
Elio és Oliver néhány napot együtt töltenek Bergamóban, mielőtt Oliver végleg hazautazik. Amikor a busz megérkezik a főtérre, és Oliver széles mosollyal odasétál Elióhoz, finoman oldalba bökve őt, a köztük lévő boldogság szinte tapinthatónak tűnik — mintha egy pillanatra kilépne a film képkockáin túlra.
Ebben a szekvenciában az operatőri munka sokak emlékezetében lélegzetelállítóként él. A környezet mintha kizárólag azért létezne, hogy megtartsa kettejüket, teret adva kapcsolatuk kibontakozásának. Ugyanakkor ez a film egyik legkeserédesebb része is. Az együttlét öröme elválaszthatatlan attól a tudattól, hogy hamarosan véget ér.
Felszaladnak a városon kívüli dombra, egymás nevét kiáltva; kéz a kézben sétálnak, szeretettel teli pillantásokat váltva.
Bergamo szűk, félhomályos utcáiban szenvedélyesen csókolóznak az észak-olasz éjszaka alatt — még akkor is, amikor látni lehet, hogy közeledik a vég.
Hiába kiszámítható a cselekmény, ezekben a pillanatokban, az elkerülhetetlen szívfájdalom felé haladva, mégis egy teljes kapcsolatot élünk meg. Olyat, amely bár nem volt tartós, mégis ugyanolyan jelentőséggel bír, mint egy hosszabb, mélyebb kötelék, amelyet valaha átéltünk.
A búcsú jelenet
A peronon, közvetlenül Oliver indulása előtt Elio megkérdezi, nála van-e az útlevele. Oliver bólint. Ami ezután következik, az csend: szavak nélküli ölelés, egy kéz a toroknál, ahogy Elio próbálja magában tartani mindazt, amit érez. Apró mozdulatok — mégis többet mondanak ezer szónál.
Elio Oliver ingét viseli — ugyanazt, amelyet Oliver akkor hordott, amikor először megérkezett Olaszországba. Így az érkezés és a távozás egymás tükörképeivé válnak. Az ing „gazdát cserélése” az identitások összefonódását sugallja. A „névcserével” Oliver bizonyos értelemben továbbra is jelen van. (Feltűnt nektek is, hogy Oliver neve tartalmazza Elio nevének összes betűjét?)
Miközben a végső búcsúval néznek szembe, mi, nézők, arra vágyunk, hogy halljuk Oliver jellegzetes „Majd jövök!” szófordulatát, ahogy hosszan és érzelmesen átöleli Eliot. De ezúttal nem teszi. Tudta, hogy nem lesz „majd”, és nem akart üres ígérettel távozni.
