A Szólíts a neveden azért működik ennyire erősen, mert a helyszínek nem puszta díszletek. A terek, a szobák, az utcák, sőt még az üres felületek is együtt lélegeznek a szereplőkkel. Ez a hangulat nem véletlenül született meg: Luca Guadagnino rendező és Samuel Deshors látványtervező szoros együttműködésének eredménye.
Deshors már évekkel korábban dolgozott együtt Guadagninóval, és hamar kiderült, hogy hasonlóan gondolkodnak. Luca különböző hátterű, kultúrájú és nyelvű emberekkel veszi körül magát, akiket mégis egyetlen, jól működő alkotói közösséggé formál. Deshors számára ez a sokféleség kulcsfontosságú volt — olyan közeg jött létre, ahol az ötletek szabadon, ösztönösen áramolhattak.
„Ez valóban Luca egyik nagy tehetsége: képes nagyon különböző hátterű embereket összehozni és együttműködésre bírni.”
A tér mint érzelem
Guadagnino egyszer úgy fogalmazott, hogy számára a tér mindent jelent — Deshors pedig egyetértett vele, de nem szó szerinti értelemben. Önmagában egy tér még nem film, viszont az a hangulat, amely benne megszületik, már igen. A helyszínek és díszletek nem dekorációként működtek, hanem érzelmi terekként, amelyekben a színészek valóban jelen tudtak lenni.
„A helyszínek és a díszletek Luca víziójának rendkívül fontos részei. Szeret világokat létrehozni — buborékokat, amelyekbe a színészek (és a stáb) belemerülnek.”
Ez a „buborék” lett a film egyik alapfogalma. Amint megszületett az olasz nyár érzete — lassú, nehéz, szinte lebegő —, az első szerelem intenzitása természetes módon bontakozhatott ki benne.
Amikor a nyár esőben születik meg
Ironikus módon a Szólíts a neveden nem ideális nyári körülmények között készült. A forgatás nagy része tavasszal zajlott, gyakran szakadó esőben. Az, hogy a történet egyetlen központi helyszín köré épült — a Perlman-villára —, nagyfokú rugalmasságot adott: a jelenetek könnyen költözhettek beltérbe vagy kültérbe az időjárás függvényében.
A celluloidra forgatás szintén kulcsszerepet játszott. Sayombhu Mukdeeprom operatőr fényérzékenységével együtt ez tette lehetővé, hogy a film a nehéz körülmények ellenére is megőrizze melegségét és lágyságát.
„A Szólíts a nevedent filmre forgattuk, ami gyönyörű, különleges színeket adott… A színészek tették lehetővé, hogy ez a lomha, szunnyadó nyár valóban létezzen.”
A vágy, amit nem kell erőltetni
A cél nem az volt, hogy a terek eleve erotikusnak hassanak. Inkább olyan környezeteket akartak létrehozni, ahol az érzékiség magától jelenhet meg. Medencék, hálószobák, utcák, vidéki utak — olyan helyek, ahol a test megpihen, mozgásba lendül, vagy épp csak elhalad egy másik test mellett.
„Nem akartunk különleges erotikus hangulatot ráerőltetni a filmre. Olyan tereket akartunk teremteni, ahol a szereplők érzékisége szabadon megnyilvánulhat.”
Ebben a világban maga az idő is lelassul, teret adva pillantásoknak, szüneteknek, apró gesztusoknak.
Miért számított 1983
A történet időbeli áthelyezése — az eredeti 1987 helyett 1983-ra — nem csupán narratív döntés volt, hanem vizuálisan is meghatározta a filmet. Deshors szerint ez az időszak még magában hordozta az ártatlanság és a szabadság érzését, amely hamarosan eltűnik.
„1983 után az AIDS mindent drámaian megváltoztatott.”
A kutatás az apró részletekre koncentrált: útburkolati jelekre, feliratokra, csomagolásokra, hétköznapi tárgyakra. A villán belül finomabb volt a beavatkozás — a ház már eleve hordozta az idő rétegeit. A cél az volt, hogy a múlt súlya és a mindennapi élet természetessége egyensúlyba kerüljön.
Egy ház, amely már ismerte a történetet
A Villa Albergonit nem igazán „átalakították” Perlmanék otthonává — inkább felfedték azt, ami már benne volt. Guadagnino régóta ismerte a házat, és úgy érezte, eleve hordozza a megfelelő energiát. Deshors és csapata ezt a történetiséget emelte ki, nem cserélte le.
Festmények, könyvek, hangszerek töltötték meg a tereket, erősítve azt az érzetet, hogy itt egy művészethez és gondolkodáshoz kötődő család él. Antik darabok keveredtek hétköznapi tárgyakkal — a ház nem berendezettnek, hanem lakottnak hatott.
A nehézségek dacára
Kevés idő, szűk költségvetés, nehéz napok — mindez adott volt. Deshors mégis inkább hálával tekint vissza erre az időszakra: az együttműködésre, a közös munkára, és arra, ahogyan a film fogadtatásra talált.
„Ami a legboldogabbá tesz, az a film fogadtatása… Jó látni, hogy a közönség Luca tekintetén keresztül újraéli azt a történetet, ami már ismerős számára.”
Az interjú második részében Samuel Deshors részletesebben beszél arról, hogyan jöttek létre ezek a terek a gyakorlatban, és milyen hétköznapi, praktikus döntések formálták a film világát.
